Az utóbbi időben rengetegen számolnak be ugyanarról a furcsa mintázatról. Napközben kimerültek. Estére végletesen elfáradnak. Mégis, amikor végre lefekszenek, a testük nem úgy reagál, ahogy kellene. Nem süllyednek bele a pihenésbe. Nem maradnak benne. Nem regenerálódnak igazán.
Ennek az egyik legijesztőbb része az, hogy sokáig teljesen ártalmatlannak tűnik. Az ember csak annyit érez, hogy felébredt hajnalban. Hogy sekély volt az alvása. Hogy reggel tompább, ingerlékenyebb vagy szétesettebb, mint kellene. Aztán ez elkezd ismétlődni. És egyszer csak már nem egy rossz éjszakáról beszélünk, hanem egy új normáról.
A legtöbben ott követik el a hibát, hogy azt hiszik, az alvás pusztán a fáradtság következménye. Pedig a mély pihenéshez nem csak kimerültség kell, hanem biztonságos átmenet is.
Az éjszakai megébredések, a szétesett alvás vagy a reggeli kimerültség gyakran nem azért jelennek meg, mert valaki nem elég fegyelmezett. Sokkal inkább azért, mert a szervezet estére sem kapja meg teljesen azokat a jeleket, amelyek segítenének lejjebb venni a belső készenlétet.
A modern esti környezet általában nem a lelassulásnak kedvez. Mesterséges fények, képernyők, állandó ingerlés, nyugtalan ritmus, későig tartó mentális terhelés. A test ilyenkor lehet fáradt, de közben még mindig nem érzi azt, hogy valóban elengedhet.
